1920 óta a korábban Poroszországhoz, pontosabban a Német Birodalom Rajnai Provinciájához tartozó Ostkantonen nevű tartományokat – Eupen és Malmedy székhellyel – a versailles-i békeszerződés Belgiumnak ítélte. Bár

a nemzetközi jog népszavazást írt volna elő a régióban, ezt a belga hatóságok manipulálták,

s francia segítséggel a későbbiekben is megakadályozták, hogy Németország bármilyen revíziót érjen el a szinte száz százalékig német ajkú térségben.

Eupen, a német kisebbség kormányának épülete (képek a Wikipediáról)

 

Mondhatnánk hát, hogy magától értetődik: 1940-ben Hitler egyik első dolga volt megszállni nemcsak a régiót, de egész Belgiumot. Nem állíthatjuk, hogy az úgynevezett ripuári nyelvjárást beszélő németek ne fogadták volna felszabadítóként a Wehrmacht csapatait. Meg is lett a következménye: a háború végén a belga hatóságok erőteljes „nácitlanításba” kezdtek, így

az őslakosság jelentős hányada elmenekült a tartományból. Jelenleg a német ajkú közösség mindössze hetvenháromezer tagot számlál,

de a belgiumi demokrácia dicsőségére legyen mondva, ezzel a maroknyi népességgel is önálló parlamentet és kormányt működtethet az ország keleti szélén.

Akkor az itteniek számára Goethe, Heine, Schiller nem jelent semmit? – kötözködtem tovább vendéglátómmal.

Hát csak annyit, amennyit például Önnek. Az irodalmi rangjukat természetesen elismerjük, de nem úgy dobogtatja meg szívünket költészetük, mintha közösségünk tagjai lennének – magyarázta a professzor.

Csak nem hagyott nyugodni a dolog.

Már magát a közösség elnevezését is furcsállottam: „németül beszélő belgák…”

Felötlött bennem egy gondolat, el is hessegettem volna, de aztán mégis kibújt belőlem a kisördög: – Ha Önök nem németek, akkor a szlovákiai, romániai magyarok sem magyarok, hanem magyarul beszélő szlovákok és románok? – Természetesen! – válaszolta a tanszékvezető. – Ez lenne a helyes megnevezés…

Nem vitatkoztam tovább. Ekkor értettem meg, hogy egy belgával, franciával, angollal megértetni, hogy számunkra a nemzethez tartozás nem azonos az államhatárok által determinált önazonossággal, olyan lenne, mintha vak embernek próbálnám elmagyarázni a kék és a rózsaszín különbségét.

Malmedy főtere

 

A történet csak azért elgondolkodtató, mert egy némettel esett meg. (Számomra ő továbbra is az.)

A nemzetközi szakirodalomban ugyanis

a francia État-nation eszméjéből eredő vaskalapos nemzetfelfogást éppen a jóval befogadóbb német Kulturnation felfogásával szokták szembeállítani.

Mi, magyarok is ez utóbbit valljuk, s úgy fordítjuk le, hogy a magyar nemzethez tartozónak tekintünk mindenkit, aki magyarnak vallja magát, függetlenül attól, melyik állam területén él.

Messzire vezetne, ha teljes mélységében ismertetni próbálnánk az állam–nemzet–nép–etnikum fogalomrendszerének fejlődését, területi eltéréseit. A francia szakirodalom a nemzet fogalmának fenti kettősségét történelmi okokkal magyarázza. (Amúgy mi mással is tehetné?) Egyrészt a központosítás a gallok földjén már a XVI. században elkezdődött, s ezt a mindenkori francia király erőltette ki nem mindig diplomatikus eszközökkel. Ennek egyik legékesebb példája I. Ferenc 1539-es rendelete – Ordonnance de Villers-Cotterêts –, amely

a latinnal és a regionális nyelvekkel szemben a franciát tette egyeduralkodóvá a közigazgatásban.

A nemzet fogalmát ehhez csak a francia forradalom idején és még később csatolták, főként a polgárság összetartozásának és a demokratikus törekvéseknek kifejezőjeként.

Ezzel szemben a német típusú nemzetállam széttagolt közigazgatási struktúra keretei között alakult ki olyan fogalmak jegyében, mint közös történelem, nyelv, vallás, kultúra, s éppen ezeknek a közös szálaknak az összefonódása eredményezte az egységes német állam megszületését. Ezen eltérő fejlődés miatt tekintik a franciát polgárok nemzetének, szemben az etnikai nemzetek sorával, mint amilyen a német, a török, a magyar, s még jó néhány.

A történelem nagy sorsfordító eseményei azután tovább bonyolították a helyzetet.

Vesztünkre a trianoni utódállamok inkább a francia központosító nemzetállam eszméjét igyekeztek – s igyekeznek a mai napig – átvenni:

aki a területükön él, az automatikusan szlovák, román, ukrán, szerb stb., függetlenül attól, mióta él ott, hogyan és miért került oda. Az őshonos kisebbségek semmiféle többletjogosítvánnyal nem rendelkeznek a bevándoroltakkal s az egyéb, egyre követhetetlenebb szempontok alapján kisebbségnek számító társadalmi csoportokkal szemben. Sőt… Évszázados jelenlétük tárgyi és szellemi emlékei kifejezetten zavarják a nemritkán kisebbrendűségi érzéssel, a területrablás miatt lelkiismeret-furdalással birkózó többségi társadalmat.

Sajnos Európa nyugati fele nemegyszer lelkesen asszisztál a nyilvánvaló történelemhamisításhoz, a nyelvi jogok megsértéséhez,

az anyaországuk határain kívül élő nemzeti közösségek jogainak sárba tiprásához. Teszi ezt tudatlanságból, politikai számításból, érzéketlenségből – egyik rosszabb, mint a másik.

A legkevésbé sem vigasz számunkra, hogy ezzel a tudatlansággal és vaksággal ők járnak majd a legrosszabbul. Az egykori gyarmattartók, a fogcsikorgatva toleránsok és befogadók. Akik az utóbbi évszázadok során országaik iparát, mezőgazdaságát, szolgáltatási szektorát előbb rabszolgamunkásokkal „dinamizálták”, majd országukat „olvasztó-
tégelyként” népszerűsítve igyekeztek idegeneket odacsábítani és háziasítani.

Kezdetben nem is volt gond, a nemzetállam működött. A rabszolgák és leszármazottaik az évszázadok során megtanulták az államnyelvet, akiket pedig később a jobb élet reményében a volt gyarmatokról sikerült elcsábítani, önként igyekeztek minél hamarabb beilleszkedni. Jövedelmük nagysága, egzisztenciájuk biztonsága függött az asszimiláció sebességétől.

Csakhogy közben változtak az idők. A bevándoroltak közösségei exponenciálisan gyarapodtak a szapora gyermekáldás miatt. Időnként gazdasági válságok söpörtek végig a világon, így az egykori álomországokon is. Felnőtt egy új generáció, amely megismerte a munkanélküliséget, a túláradó segélyezés következtében a dologtalan életet, végső soron a kilátástalanságot. Az álomország társadalma egyre ellenszenvesebbé vált a számára,

s ha először kényszerű okokból nem tudta, később már nem is akarta követni szülei, nagyszülei dolgos, etikus életmintáját. Kialakult a városi gettók sajátos világa.

Miután a filmek, a reklámok erre a korosztályra is hatnak – sőt, rájuk hatnak igazán –, igényeik bőséggel keletkeznek. Mindehhez pénz kell, nagyon sok pénz. Az álmaik megvalósításához szükséges forrásokat egyre gyakrabban bűnözésből igyekeznek biztosítani. A mennyiségi változások pedig – hogy egy klasszikus marxi kategóriához térjünk vissza – immáron minőségi változásokat eredményeznek. A gettók lélekszáma egyre nő, ezzel együtt az iskolázatlanság és a többségi kultúra elutasításának mértéke is. Második anyanyelvüket, a franciát, a németet, a flamandot csak azért őrzik meg, mert így kényelmes a környezetükkel kommunikálni, de sem érzelmi, sem intellektuális kapocs nem köti őket a befogadó ország civilizációjához.

Belgiumi imámok

 

S az igazán nagy bajok itt kezdődnek. A nihil önmagában nem lenne veszélyes, hiszen az őshonos német, francia, angol fiatalság sem biztos, hogy lelkes patriótaként ápolja hagyományait, keresztény vallását. De, mint mindenütt a természetben, a társadalmi életben sem létezhet sokáig vákuum. Valami be fogja tölteni a hiányt. Mint minden fiatal, a gettók népe is vágyik ideálokra, lelkesítő eszmékre, érzelmekre. S ezt egyre inkább a muszlim közösségekben találja meg, amelyek imámjai mesteri módon pengetik meg azokat a húrokat, amelyek a kallódó arab, perzsa, török, pakisztáni tinédzserek lelkében visszhangra lelnek.

Az imámok e szerencsétlen utcakölykök apapótlékai. A korániskolák a bigottan laikus francia közoktatás szikárságát ellensúlyozzák.

Ettől kezdve már nem az a kérdés, hogy a tizenéves fiatal mely náció tagjának vallja magát, hanem az, hogy lelki vezetője megelégszik-e a Korán elméleti tételeinek sulykolásával, vagy esetleg kiképzi növendékét a saría törvényeinek betartatására és a hitetlenek megbüntetésére is. (A saría szerint egyebek között tilos idegen nő vagy férfi megbámulása; idegen női kéz érintése; magányos nő meglátogatása egyedül; a szülőkkel szembeni engedetlenség; embert vagy állatot ábrázoló kép készítése és tartása; a szerencsejáték; a jajveszékelés, a szitkozódás.) Innen már csak egy lépés, hogy meggyőzzék őket az önkéntes halál nagyszerűségéről, az azonnali Paradicsomba jutás lehetőségéről.

Miközben

a nyugati világ tudomást sem vesz az európai őshonos nemzeti közösségek napi rendszerességgel történő jogfosztásáról,

szemforgatón asszisztál a lassan többségbe kerülő és látványosan radikalizálódó bevándorló kisebbség térnyeréséhez, mi több, ámokfutásához. Most, a legutóbbi franciaországi és belgiumi merénylet után sincs más mondanivalója Macron elnöknek, mint sokadszorra kifejezni részvétét, és egységre szólítani fel a társadalmat.

Nota bene: a Le Monde az arras-i késes csecsen merénylőt nemes egyszerűséggel „orosz nemzetiségűnek” nevezi. Gondolom, az útlevele alapján… Vajon az én német ajkú professzorom – ha még egyáltalán foglalkozik ilyen kérdésekkel – milyen nemzetiségűnek tekinti a Brüsszelben élő, svédeket lemészároló tunéziai gyilkost?

Nyitókép: a brüsszeli Nagy mecset

A cikk az orszagut.com oldalán jelent meg