A kiállításmegnyitó elején Szarvadi Loránd üdvözölte a jelenlevőket. „Az ősz a termés betakarításának és az eredmények kiértékelésének az időszaka. Az idei táborban 32 művész alkotott, hat szobrász, tíz festőművész, nyolc grafikus, két tűzzománcművész, két textilművész, egy üvegművész és három fotóművész. Az eredmény az itt látható 74 műalkotás, remekmű. Az idei kiállítás jellemzői a sokszínűség és a változatosság, és ezért szeretem ezeket a munkákat, mert lehet variálni, nem unatkozik a szemlélődő. Ezen kívül jelen van a több generációs jelleg és nem utolsósorban a rendkívül magas minőségi színvonal, ami a munkákat jellemzi” – mondotta Szarvadi Loránd.
Székedi Ferenc méltatta az alkotásokat, mellette a Szarvadi-Téglás házaspár A Grand Hotel Bálványos tulajdonosai.
A méltatás alább olvasható:
Kedves barátaink!
A tegnap este, amikor a Balási Csaba által elküldött lista és reprók alapján nekiláttam, hogy megírjam ezt a megnyitó szöveget, arra gondoltam, hogy a homo faber, az alkotó ember, homo ludens, a játékos ember, homo novus, az újító ember, homo publicus, a közéleti ember és más, emberközpontú szókapcsolatok között nagyon is hiányzik egy olyan megnevezés, amelynek egészen biztosan nem tudom a latin nevét: a beskatulyázó ember.
Mert általában ilyenek vagyunk: szeretünk mindent a maga helyén látni, valamiféle rendszerben tudni, mégha ez a rendszer lehet akár ötlet- vagy véletlenszerűen is változó.
A besorolás mindig valamiféle támpontokat nyújt, fogódzókat kinál, biztonságot nyújt és elgondoltam, hogyan is tudnék én most néhány mondatban valamiféle fiókokba bedugdosni huszonkét olyan alkotót, akik a Szarvadi-házaspár hívásának többszörösen vagy először tettek eleget, hogy immár a 12. bálványosi művésztelepen együtt töltsenek jónéhány napot.
A legegyszerűbb csoportosítás lehetne természetesen műfajok szerint, hiszen a klasszikus képzőművészeti műfajoknak alig van olyan ága, amely ne lenne itt jelen. De meg lehetne próbálkozni valamiféle nemzedéki társításokkal is, hiszen jónéhány évjárat dolgozik itt együtt, sőt mi több találni olyan érdekességeket is, amikor egykori tanár és korabeli diákja talál egymásra, nem először és nem utoljára, immár egyenrangú művészként. De lehetne úgy is gondolkodni, hogy a temesvári, iasi, kolozsvári, bukaresti főiskolákat tekintsük rendező elvnek, hiszen az utóbbi évtizedekben jól érezhetően nyomta rá az alkotásokra a bélyegét az is, hogy ki és milyen művészi világnézetbe kóstolhatott bele ebben a modern, posztmodern világban, méghozzá úgy, hogy önmagát ne adja fel, vagy találja meg sajátmagát az egyéniséggé válás útján.
És a figuratívtól a nonfiguratívig, a klasszikus avantgárdtól a posztavangárdig terjedő széles skálán lehetne még találni más kategorizálásokat is, de végülis amellett döntöttem, hogy ma délután, itt Bálványoson maradjunk a hagyományos műfaji elhatárolódásoknál.
Napjainkban, szerte a világon, és így Erdélyben is, a grafika a képzőművészet legdinamikusabb ága. És ha kissé mélyebben visszapillantunk az időben, akkor rájövünk, hogy mindig az is volt. A fametszetek, rézmetszetek, rézkarcok, mezzotintók, litográfiák, linotipiák és monotípiák – és hadd ne soroljam tovább – mindig figyelembe vették a kor műszaki lehetőségeit és azt teszik most is, amikor szívesen társulnak a fotográfiával, a számítógépes eljárásokkal vagy különféle más átjárási lehetőségekkel.
Szepesi Bélát ilyen tekintetben nyugodtan nevezhetnénk akár klasszikusnak is a maga metszeteivel, ha nem vennénk észre, hogy a háttérben, most éppen egy festményével, azért huszonegyedik századi látásmódot is sejtet. Kristó Róbert első szerelme, a fotóművészet, átszüremlik fekete-fehér grafikáin, akár úgy is, hogy a fénykép részletei helyett a lényeg, a központi téma lesz az uralkodó. Bajkó Attila átjár a különböző világok között, a valóság és mítosz törvényszerűségei olykor egybefonódnak, máskor szétágaznak. Deák Barna metaforikus látásmódja mindennapi világunk kozmosszal egybefonódó jelenségeire válaszol, mint ahogyan Lestyán Csabát sem hagyják érintetlenül a mai idők valóságtöredékei, leginkább a maguk groteszkségében. Sárosi Mátyást foglalkoztatja az ember és a természet viszonya, de nem negédesen, romantikusan, hanem megrázóbb törésvonalakban. Daradics Árpád, akinek nevével egyre gyakrabban találkozni a Székelyföldi Grafikai Biennálékon, kollázst, rárajzolást és más olyan eljárásokat ötvöz, amelyek még a mai látványdömpingben is felhívják magukra a figyelmet. A grafikai összképet pedig Orth István témaválasztásában, stílusában már jól ismert színes munkái tetőzik.
És nem véletlenül társul ezekhez az alkotásokhoz a fotó: Balási Csaba ugyancsak tudatosan választja a fekete-fehéret, amikor expresszív jelképeket keres, Nagy Lajos újból bizonyitja, hogy miért érte el a nemzetközi fotós ranglétra csúcsát, Szathmáry Loránd pedig ott, olyan helyeken fedezi fel az elidegenülés lényegi vonásait, amelyeket sokszor észre sem veszünk.
A textilművészek közül föltétlenül fel kell figyelnünk Bandi Kati alkotásaira és főleg arra, hogy úgy alakított és alakít ki mind téma, mind stílus tekintetében egy olyan világot, amelyben mindig friss, mindig újszerű és soha nem ismétli önmagát. Deák M. Ria életében, a jelmeztervezés háttérbe kerülésével az egyéni szempontok, a hagyományok beépítése az új kompozíciókba egyre inkább érvényesülnek. Simó Enikő kisérletezése, dinamizmusa mindig újdonságokkal lep meg, akárcsak most.
Talán nincs olyan ága a képzőművészetnek, ahol az egyéni látásmód és a technika összhatása jobban érvényesülne, mint éppen a tűzzománcnál, ahol minden lépést előre kell látni a forma- és színvilágban egyaránt Nem csupán azt, ami van, hanem azt is, ami lesz. Vdovkina Anasztazia és Egri András most is bizonyítják, hogy birtokában vannak ezeknek a képességeknek. Akárcsak Egri István üvegművész, akinek alkotásai ma már a sorozatosan újjászülető erdélyi műemlék-épületek nélkülözhetetlen tartozékai.
Emlékszem, az elmúlt bálványosi évek rendkívül termékeny időszakában, amelyet csak a covid-járvány szakított meg, akadt egy olyan táborozás, amelyben a szobrok és szobrászok, mindenekelőtt a fából készült alkotások kerültek előkelő és maradandó helyre. A szobrászoknak az idén is meg volt a maguk kivételes képviselete a táborban. A Vetró művészdinasztia kiemelkedő tagjától, Vetró Andrástól, majd Petrovits Istvántól és Ferencz Ernőtől kezdve találkozhatunk a középnemzedék jeles képviselőjén, Sárpátki Zoltánon át azzal a Sánta Csabával, akinek szakavatott bronzöntő munkája nélkül aligha lehetne erdélyi kültéri szobrászatról beszélni, nem is beszélve saját metaforikus kisplasztikai darabjairól, sorozatairól. És itt is jelen van Nemes Csaba, akinek a giacomettis hangulatú, olykor komoly és komor, máskor meg játékos szobrai felhívják arra a figyelmet, hogy jó lenne, ha köztereinket nem csupán az emlékezet és az ünnepélyeség – hiszen már megadtunk a történelemnek, ami a történelemé - hanem ráadásként az emberi élet sok más jellemzője is belengené.
A festészet több nemzedékkel van jelen Bálványoson. Azt hiszem, nem tévedek, ha klasszikusoknak nevezem Márton Árpádot, Orth Istvánt vagy éppen Kopacz Máriát, hiszen jónéhány esztendővel ezelőtt a gyimesi, borospataki táborban éppen azért nevezték így azt a tábort, mert az erdélyi festészet nagy nevei összegyűltek és nincsen ez másképpen is az idén sem, hiszen többen Borospatakról jöttek át Bálványosra. De vannak akik már sem itt, sem ott nem lehettek jelen és számunkra nem csupán emlékük, hanem hagyatékuk megőrzése is állandó feladat.
Miklóssy Mária alaplátása expresszionista és ehhez társítja a színeit. Forró Ágnes képein általában a tárgyak is beszélnek és önálló érzelmi életet élnek és itt sincsen ez másképpen, Lőrincz Ágnest ugyan festőművészként tartja nyilván a bálványosi jegyzék, dehát olyan sokoldalú és a mai vizuális világban olyan határokat feszeget, amelyek nyilvánvalóan a legújabb művészeti áramlatokhoz tartoznak. Daczó Enikőt úgyszintén nehezen lehetne csupán festőművésznek nevezni, hiszen majd mindennel foglalkozik, amit úgy neveznek, hogy tárgy, installáció, performansz és úgy tovább, munkáján ugyanúgy érződik a iaski főiskola nyitottsága, mint ahogyan Vajna László munkáin, munkáján is adott mértékben nyomott hagy ez az indítás. Varga Edina most festészeti munkáival van jelen, noha textilművészként ismert a neve. Az átjárás egyre inkább jellemző a m űfajok között. És hadd zárjam a festészeti értékelést úgyszintén egy klasszikussal: Szakács Imrével, a fény és a vallásos művészet mesterével, aki ha jól tudom ebben a hónapban töltötte be, néhány nappal ezelőtt, a 75. életévét.
Kedves barátaink!
A képzőművészet, általában az önálló, bármiféle kényszertől mentes alkotás mindig az emberi élet örök és eltiporhatatlan varázslatára emlékeztet. A művészek a színeknek és árnyalataiknak végtelen skálájával, vonalakkal és vonaltöredékekkel, arányokkal és aránytalanságokkal, formákkal és formabontásokkal nem egységesen szólnak hozzánk, mint valamiféle politikusi közhely, hanem mindenki a maga eddigi tapasztalatainak, tudásának, érzékenységének a birtokában döntheti el, hogy ennek a vizuális nyelvnek milyen elemei, milyen ötvözetei hatnak rá leginkább. Én most itt elég sokat beszéltem, de a vizuális nyelv a szavakon túl arra kényszerít, hogy belássunk a képbe, az alkotásba, hogy felfedezzük belső törvényszerűségeit, hogy eltöprengjünk, elgondolkodjunk vajon miért éppen így, ezekkel a szín- és forma szomszédságokkal tervezte meg racionálisan alkotását a művész, vagy éppen ellenkezőleg, miért hagyta hogy csak a tudatalattija működjön, általa érzett parancsszavaknak engedelmeskedve. És amikor eljön az a pillanat, hogy saját, belső világunk találkozik mindazzal, amit az alkotó közvetíteni akart nekünk, amikor összhangba, harmóniába kerülünk vele vagy éppen vitatkozni szeretnénk fölötte, esetleg akár meg is tagadjuk, el is utasítjuk, akkor rájövünk, hogy mai világunkban voltaképpen ez jelenti a műértést, ez bontja meg a közömbösség és a közöny, a sietség és a rohangálás falát, amelyre manapság meglehetősen hajlamosak vagyunk. Kivánom azt, hogy minél többször bontsuk meg ezt a falat!
És hogy visszatérjek a latinhoz, amivel kezdtem, ne az inter arma silent musae mondás legyen az uralkodó, azaz ne a múzsák hallgassanak a fegyverek ropogásában, hanem hallgassanak el az utóbbiak és hódítsanak egyre nagyobb teret az előbbiek!
Köszönöm a figyelmüket!
Székedi Ferenc
Bálványos, 2023. okt. 18
Fotók: Tóth László