Első fejezet: Világink ma, amiben élünk

Második fejezet: Világunk ma amiben élünk. Második fejezet: A Nagy Játszma – avagy a negyedik birodalom előkészítése

Harmadik fejezet: Világunk ma amiben élünk. Harmadik fejezet: A Nagy Játszma – avagy a negyedik birodalom előkészítése

Negyedik fejezet: Világunk ma amiben élünk. Negyedik fejezet: A Nagy Játszma – avagy a negyedik birodalom előkészítése

Ötödik fejezet: Világunk ma amiben élünk. Ötödik fejezet: A Nagy Játszma – avagy a negyedik birodalom előkészítése

A második világháború utáni világ nemcsak a romok eltakarításáról szólt, hanem új hatalmi struktúrák kiépítéséről is – azokéról, amelyek később a globális rend sarokköveivé váltak. A Nyugat válasza a háborús pusztításra és a Szovjetunió terjeszkedő ambícióira nemcsak gazdasági, hanem katonai és stratégiai szinten is megformálódott. Ennek egyik korai példája a Nyugat-európai Unió (WEU) volt, amelyet 1948. március 17-én hoztak létre a Brüsszeli Szerződés alapján. A dokumentum kollektív védelemmel kapcsolatos záradéka előrevetítette a hidegháborús tömbösödés logikáját: a tagállamok vállalták, hogy fegyveres támadás esetén egymás segítségére sietnek. A WEU később beolvadt az Európai Unió Közös Biztonság- és Védelempolitikájába, de történelmi jelentősége abban rejlik, hogy ez volt az első intézményesített kísérlet a nyugati katonai együttműködésre a kontinentális Európában..¹

E kísérletet azonban gyorsan túlszárnyalta az 1949-ben létrehozott NATO (Észak-atlanti Szerződés Szervezete), amely már nemcsak európai, hanem transzatlanti szövetségi keretet biztosított. A szervezet Washingtonban aláírt alapító okirata nemcsak katonai szolidaritást deklarált (lásd 5. cikk), hanem a nyugati blokk gazdasági és politikai kohézióját is elősegítette (2. cikk). A NATO máig a világ egyik legerősebb katonai szövetsége, amely a hidegháborús tömbösödés egyik legfőbb formálója és túlélője lett. A Szovjetunió első atomkísérlete és a kommunista Kína felemelkedése ugyanebben az évben történt – 1949 tehát mérföldkő lett a világ bipoláris szerkezetének kialakulásában.

A hidegháborús világkép nem csupán két tömb katonai szembenállását jelentette, hanem egy új korszak kezdetét is: egy globális stratégiai küzdelemét, amelyben a gazdaság, az ideológia, a pénzügy és a haditechnika egyaránt a nagyhatalmak eszközévé vált. Ez a játszma nem ért véget a Szovjetunió bukásával – épp ellenkezőleg: új fázisába lépett. A kérdés nem az, hogy milyen világban élünk, hanem hogy kik és milyen logika mentén készítették elő azt a világot, amelyben ma létezünk.

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezetét (NATO) 1949. április 4-én alapították meg Washingtonban. Az alapító tagállamok: Belgium, Dánia, Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Franciaország, Hollandia, Izland, Kanada, Luxemburg, Norvégia, Olaszország és Portugália. A NATO létrehozásának célja a kollektív védelem biztosítása volt a hidegháború kezdetén kialakuló szovjet fenyegetéssel szemben. Az alapító szerződés 5. cikke kimondja, hogy „a Felek megegyeznek abban, hogy az egyikük vagy többjük ellen intézett fegyveres támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek” A szerződés 2. cikke hangsúlyozza a tagállamok közötti gazdasági együttműködés és a stabilitás előmozdításának fontosságát: „A Felek [...] bátorítani fogják a bármelyikük vagy valamennyiük közötti gazdasági együttműködést” .​² A brüsszeli székhelyű NATO-nak az egymást követő bővítések eredményeként 31 tagja van.³

1949-ben a szovjetek felrobbantották első atombombájukat, ezzel véget vetve e félelmetes fegyver amerikai monopóliumának.

1949-ben Kínában a kommunisták hatalomra kerültek.

1949. január 25-én megalakul a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) moszkvai székhellyel. Alapító tagjai a Szovjetunión, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország és Románia voltak. A szovjet nyomásra megalapított szervezet Tömörítette a Kelet Európa országait, amelyeknek a tervgazdálkodás politikáját igyekezett összehangolni. Akkori vélemény szerint Sztalin szorgalmazta a Marshall-terv ellensúlyozására. 1950-ben a Német Demokratikus Köztársaság, 1962-ben Mongólia, 1973-ban Kuba, 1978-ban a Vietnami Szocialista Köztársaság. Különböző időszakokban megfigyelői státusa volt a KGST-ben a Kínai Népköztársaságnak, Jugoszláviának, Észak-Koreának, Angolának, Etiópiának, Laosznak, Afganisztánnak, Jemennek, Mozambiknak, Nicaraguának. Külön szerződéses kapcsolatokat létesített a KGST-vel 1973-tól Finnország, 1976-tól Irak és Mexikó.⁴

Kubai válság 1962 mérföldkő a világ militarizálódásában

1958-ban a kubai forradalom győzelmét követően a Fidel Castro vezette Kuba és kommunista Népi Szocialista Párt elsődleges célkitűzése között szerepelt az USA-tól való függés fokozatos megszüntetése. A forradalom a Szovjetunió hathatós segítségével került hatalomra. A kommunista ideológián alapuló állam berendezkedés köz elkerült a Szovjetunióhoz. A megdöntött Batista-rendszer és az amerikai pénzügyi élet összefonódása miatt a kubaiakban igen erős volt Egyesült Államokkal szembeni ellenszenv, s washingtoni magyar nagykövetség jelentése szerint erről a tényről Washingtonban is mindenki beszél. Az amerikai kormány, figyelembe véve a sziget stratégiai helyzetét, kezdetben a súrlódások elkerülésében volt érdekelt.⁵

A kubai rakétaválság (1962. október 16–28.) a hidegháború egyik legsúlyosabb és legveszélyesebb válsága volt, amikor a világ egy atomháború küszöbére került. Ez a helyzet nem klasszikus proxy-háború volt, hanem közvetlen nagyhatalmi konfrontáció, amely szinte nyílt háborúvá fajult.

A Szovjetunió titokban nukleáris rakétákat telepített Kubába, hogy kiegyensúlyozza az USA előnyét, mivel az amerikaiak Törökországban és Olaszországban már telepítettek hasonló fegyvereket, amelyek Moszkvát is elérhették. Európába telepített atomrakétáival az Egyesült Államok körbekerítette a Szovjetuniót, a törökországi Izmir közelében elhelyezett közepes hatótávolságú Jupiterek tíz perc alatt elérhették volna Moszkvát. A források szerint 15-szörös – amerikai hadászati erőfölény ellensúlyozására jött a hruscsovi ötlet: mi lenne, ha szovjet atomrakétákat állítanának fel az Egyesült Államok hátsó udvarában, kubai földeken?⁶

1962 októberében az amerikai felderítés (U–2 felvételek) bizonyítékot szerzett a rakétatelepítésekről. John F. Kennedy 1962. október 22-i televíziós beszéde, amely közvetlenül utal a Kuba területén elhelyezett szovjet atomfegyverek jelentette veszélyre. Ez döntő hatással volt a szovjet vezetés további lépéseire. „E nemzet politikája az lesz, hogy bármilyen nukleáris rakétát, amelyet Kubából indítanak bármely nyugati féltekén lévő ország ellen, a Szovjetunió által az Egyesült Államok elleni támadásként fogunk értelmezni, amely teljes megtorló válaszlépést von maga után a Szovjetunió ellen.”⁷Senki sem volt biztos abban, hogy Nyikita Hruscsov szovjet vezető hogyan reagál a tengeri blokádra és az Egyesült Államok követeléseire. De mindkét szuperhatalom vezetői felismerték egy nukleáris háború pusztító lehetőségét, és nyilvánosan beleegyeztek egy olyan megállapodásba, amelyben a szovjetek felszámolják a fegyvertelepeket, cserébe az Egyesült Államok ígéretéért, hogy nem támadják meg Kubát. Egy külön megállapodásban, amely több mint huszonöt évig titokban maradt, az Egyesült Államok beleegyezett abba is, hogy eltávolítja nukleáris rakétáit Törökországból. Bár a szovjetek eltávolították rakétáikat Kubából, fokozták katonai arzenáljuk építését; a rakétaválság elmúlt, a fegyverkezési verseny tovább folytatódott.⁸ Ekkor elhárították a világháború kirobbanását de elindult egy versengés a nukleáris fegyverkezéssel. Az arzenálok felhalmozása a konfliktus középpontjában állt, ami a kölcsönös biztosított megsemmisítés elvén alapult. A hidegháború alatt a közvetlen konfrontáció kockázata, az atomfegyverek árnyékában túl nagy volt. A konfliktusok zöme közvetett formát öltött, harmadik országokban, helyi szereplőkön keresztül, úgynevezett proxyháborúk formájában zajlott le.

Afrikától Ázsián át Latin-Amerikáig a világ térképe „vörösek és nem vörösek” között oszlott meg. A hatalmi vákuum, a gyarmati rendszerek összeomlása, a nacionalizmus és az etnikai feszültségek termékeny táptalajt biztosítottak a nagyhatalmak befolyásának. A hivatalos narratívák gyakran „felszabadításról” vagy „stabilitásról” szóltak, valójában azonban ezek a háborúk gyakran csak a globális rend újrafelosztásának eszközei voltak.

Tóth

Következik a proxyháborúk és a Szovjetunió szétverése és összefoglaló, valamint kik mikor és hogyan provokálták ki a háborúkat 1900-as évek elejétől.