Románia története az elmúlt mintegy kétszáz évben egyetlen mondattal leírható. A majdnem lett országa „mindig majdnem sikerült minden”. Majdnem lett modern állam  , majdnem lett működő gazdaság, majdnem lett polgári társadalom. Majdnem mindig a nacionalizmussal a belső ellenséggel csitították a nép haragot. A „majdnem” azonban rendszerré vált, és mára maga lett a normalitás.

A kérdés az, hogy hányan érdekeltek abban, hogy továbbra se irányítsák, hanem maradjon „majdnem ország”. Lehet senki igazán!

A képet a mesterséges intelligencia szerkesztette.

Sokan érzik úgy, hogy az ország vezetése a külföldi kézi irányítása, a belső korrupció és a kulturális lemaradás között vergődik. Ez az érzés nem túlzás. Ez maga a román valóság. Ez a több mint 200 éves fanarióta rendszer öröksége.

A külföld nem irányít – csak számon kér

Gyakori panasz, hogy „Brüsszel diktál”. Az igazság kényelmetlenebb. Az Európai Unió nem kormányozza Romániát. Nem nevez ki minisztereket, nem ír költségvetést, nem szavaz a parlamentben. Egy dolgot tesz: feltételeket szab vagy elfogadják, vagy nincs pénz.

Ez nem gyarmatosítás! Vagy mégis? De biztos ez következmény. Amikor egy állam tartósan túlköltekezik, halogatja a reformokat, és választási ciklusokban gondolkodik, akkor előbb-utóbb elveszíti a jogot ahhoz, hogy egyedül döntsön. Jelenleg a külső kontroll egyszerűen büntetés a belső fegyelmezetlenségért.

Hangosan hangoztatja a politikai elit  senki ne szóljon bele a belügyekbe, de minél jobban  tiltakozik  a „külföldi beavatkozás” ellen, annál inkább bizonyítja, hogy nélküle nem tudja működtetni az államot.

Romániában a korrupció  szervezőelv. Nem mindenki lop, de szinte mindenki tartja a markát az alamizsnáért.  Az állam nem szolgáltat, hanem oszt. Senkit nem érdekel a teljesítmény a közpénz visszaosztása politikai jutalom, klientúraépítési eszköz, választási befektetés, itt hűséget vásárolnak.

Ez a rendszer nem 1989-ben született, és nem az EU hozta létre. Régebbi, több mint 200 éves. Csupán alkalmazkodott az új körülményekhez. Ezért történhet meg az, hogy hatalmas támogatások érkeznek, mégsem történik változás. A pénz átfolyik, az intézményeken. Segítik mert Románia kell a nyugati geopolitikai elképzelésekhez.

Ismerjük el nem beszélünk nyíltan az általános mentalitásról és civilizáltságról „ne sértsünk”4. Pedig ez a kulcskérdés.

Egy működő állam nem csak törvényekből áll, hanem abból, hogy: a szabályt akkor is betartják, ha nem figyel senki, az adó nem büntetés, hanem közös hozzájárulás, az állam nem az elit eltartásáért van hanem közös eszköz.

Romániában ezzel szemben az állam sokak szemében mindegy, hogy ki melyik szintjén áll a társadalmi rétegződésnek :

• kijátszandó akadály,

• kifosztható zsákmány.

Mindenek mellett nem „nemzeti bűn”, hanem történelmi következmény, ami nem engedte a modernizációt, túlélési stratégiává alakulni. 

Az évek múlásával eljutottunk az ördögi körhöz, amelyből senki sem akar kilépni.

Az ország gondja nem az, hogy nincs elég pénz, tudás vagy lehetőség. A probléma az, hogy minden szereplő érdekelt a status quo fenntartásában: a politikus a rövid távú népszerűségben, az apparátus a mozdulatlanságban, a társadalom az ügyeskedésben. Ekkor következik, hogy egymás vállára borulnak és panaszkodnak: „nem működik az ország”.

Ebben az országban nincs tragédia. Mert ahogyan láttuk ez a „berendezkedés” .

Románia nem azért vergődik, mert „elrontották”. Azért vergődik, mert még mindig nem döntötte el a vezetés és a tömeg, hogy akar-e normálisan működő államot.

Mert egy normális állam: számon kér, nem engedi meg az ügyeskedést, és nem kínál kibúvót senkinek, sem elitnek, sem átlagpolgárnak, nem alkuszik meg folyamatosan és keresi a kibúvókat a felelősség alól.

Ezt beismerni fájna!

Sokkal jobban fájna, mint Brüsszelt szidni vagy a múltat, vagy a belső ellenségképpel riogatni.

Egy kérdés maradt a végére: hányan érdekeltek abban, hogy továbbra se irányítsa senki igazán.

Tóth

2026. 01. 09.