Gondolatok Brett R. Chloupek Trianon-emlékművekről szóló cikkének margójára
Nem fogadható el, hogy a nemzeti emlékezet, a kulturális önvédelem, az ellenőrzött bevándorlás vagy az integráció követelménye automatikusan a nacionalizmus bizonyítékává váljon.
A The Conversation oldalán „Orbán Viktor már nincs többé, de számos köztéri emlékmű mutatja örökségének és a magyar nacionalizmusnak az erejét” címmel megjelent írás számos kérdést vet fel.
Miért tekinti a szerző a magyarországi Trianon-emlékműveket szinte automatikusan a nacionalizmus bizonyítékainak? Miért következtet állami, önkormányzati és helyi közösségek által felállított emlékművekből a magyar társadalom többségének gondolkodására? És miért kapcsolja össze a mai magyar történelmi emlékezetet olyan fogalmakkal és történelmi utalásokkal, amelyek óhatatlanul a fasizmus és a náci Németország képét idézik fel?
A szerző nem mondja ki szó szerint, hogy a mai magyarok nácik lennének, és azt sem állítja közvetlenül, hogy a magyar nemzet kollektíven bűnös. A cikk gondolatmenete azonban olyan fogalmi láncot alakít ki, amelyben Trianon emlékezete, Nagy-Magyarország térképe, a magyar nacionalizmus, a két világháború közötti revíziós politika és a náci Németországgal létrejött szövetség egymás mellé kerül. Ezáltal a történelmi veszteségre való mai emlékezésre is rávetül a múlt legsötétebb korszakainak erkölcsi árnyéka.Egymástól elkülönülő tényekről van szó.
Trianon fájdalmának megőrzése nem azonos más népek gyűlöletével. A határon túlra került magyar közösségekkel vállalt összetartozás nem jelent területi követelést. A történelmi Magyarország térképének bemutatása nem feltétlenül jelenti a mai államhatárok erőszakos megváltoztatásának szándékát. Egy nemzet történelmi emlékezete pedig önmagában nem bizonyít etnikai felsőbbrendűséget.
A trianoni békediktátum következtében családok, települések, gazdasági térségek és történelmileg összetartozó közösségek szakadtak szét. Magyarok milliói kerültek egyik napról a másikra új államok fennhatósága alá anélkül, hogy megkérdezték volna őket arról, melyik országhoz kívánnak tartozni. Ennek emléke nem azért maradt fenn több mint száz éven keresztül, mert minden magyar területi revíziót akar, hanem azért, mert a döntés következményei emberi sorsokban, családi emlékezetben és kisebbségi létben ma is jelen vannak.
Baj, hogy egy nép emlékezik a fájdalmaira, örömeire?
A világ szinte valamennyi nemzete emlékműveket állít háborúinak, vereségeinek, forradalmainak, hőseinek és áldozatainak. Franciaország, Németország, Lengyelország, Nagy-Britannia vagy az Egyesült Államok közterein ugyancsak jelen van a nemzeti történelem. Más népek emlékműveit többnyire a történelmi emlékezet, a gyász vagy a nemzeti önazonosság megnyilvánulásaként értelmezik. A magyar emlékműveket azonban a szerző elsősorban egy „illiberális politikai projekt” térbeli jeleiként vizsgálja.
Természetesen létezhet olyan emlékmű és politikai beszéd, amely valóban kirekesztő, revizionista vagy más népekkel szemben ellenséges. Ezeket indokolt külön-külön megvizsgálni és bírálni. De elitélendő minden Trianon-emlékművet és minden történelmi Magyarország-ábrázolást ugyanabba a nacionalista kategóriába sorolni.
Erősen vitatható az a következtetés, amely szerint az emlékművek a magyarok többségének egységes politikai világképét fejezik ki. Az emlékművek létezése az emlékezetpolitika erejét mutathatja, de nem helyettesíti a társadalomkutatást. Egy több millió emberből álló közösség gondolkodását nem lehet néhány tucat vagy akár száz köztéri alkotásból levezetni.
A nemzeti érzés és a nacionalizmus között is különbséget kell tenni. A nemzeti érzés a nyelvhez, kultúrához, történelemhez és közösséghez való kötődést jelenti. A nacionalizmus egyik szélsőséges formája ezzel szemben saját nemzetét mások fölé helyezheti, és más közösségek jogait tagadhatja. A kettő nem automatikusan ugyanaz.
A magyarok nem azért „lógnak ki” Európából, mert ragaszkodnak történelmükhöz. Európa maga is nemzetek, történelmi emlékezetek és egymástól eltérő tapasztalatok közössége. Az európai egység nem követelheti meg a nemzeti múlt elfelejtését. Sokkal inkább azt kellene jelentenie, hogy a különböző nemzetek képesek egymás fájdalmát is megérteni.
Nekünk magyaroknak jogunk van emlékezni 1848 örömére és tragédiájára, 1956 hőseire, Szent István örökségére, kulturális teljesítményeire és Trianon veszteségére is. A történelmi emlékezet nem bűn. Soha nem irányult más népek megalázására. A nemzeti emlékezés nem ilyen.
A kérdés tehát nem az, hogy szabad-e bírálni Orbán Viktor emlékezetpolitikáját. Szabad! A kérdés az, hogy tisztességes-e egy politikai korszak emlékműveiből egy egész nemzet többségének erkölcsi és politikai jellemét levezetni.
Erre másképp nem lehet válaszolni: nem!
