Amikor eldöntötte az érdeklődő, hogy megnézi a darabot, nem tudja, hogy Ferdinand von Schirach szerző bekényszeríti a nézőt egy tárgyalóterembe, de nem elégszik meg ennyivel: döntéshozatalra sarkall, a nézők egyben az esküdtek is. Dönteniük kell: a vádlott bűnös vagy sem.

Lars Koch őrnagy, a német hadsereg vadászpilótája ül a vádlottak padján. Egy Lufthansa Airbus gép pilótáját terrorista kényszeríti az útvonala eltérítésére. Koch őrnagy parancsot kap, hogy térítse el az Airbus útvonalát, de a kísérlet sikertelen. 164 ember van a Berlinből Münchenbe tartó járaton. Az Airbus hirtelen irányt vált az Allianz Aréna felé, ahol 70 000 tömeg gyűlt össze a Németország–Anglia nemzetközi mérkőzésre. Koch őrnagyra hárul a feladat, hogy megmentse az utasokat és a stadionban lévő nézőket. Egy esély maradt: megsemmisíteni az utasszállítót, ha a terrorista nem változtat irányt. Az a kérdés maradt: lelőheti-e a parancs ellenében a repülőgépet? Az óra ketyeg, Lars Koch döntést hoz és lő. Helyesen tette vagy sem? Amit még nagyszerűen visszaad a darab, hogy a katonai parancsok és a hierarchia olyan, hogy mindenki tud hárítani, a törvény sematikusságával takarózni; a vizes lepedőt továbbdobják, és az utolsó láncszem viszi el a balhét.

Ha már jegyet vettünk, fel kell vennünk a Schirach által kínált kesztyűt, és döntenünk kell. A darab nem engedi, hogy kényelmesen egyetlen elv mögé bújjunk. Bevonja a nézőt az ítélkezésbe, és ezzel megmutatja: a jog, az erkölcs és a józan ész nem mindig fedik egymást. Sőt, válsághelyzetben gyakran éppen ott válnak el egymástól, ahol a leginkább szeretnénk, hogy maradjon némi érzelem a paragrafusok mögött. A tárgyalóteremben olyan helyzet felett ítélkeznek, amelyben az élet sokszínűsége nem illeszthető be a jog nyelvébe. A jog ugyanis világos kategóriákat kíván: bűnös vagy nem bűnös, jogos vagy sem. A valóság viszont néha több ennél: lehet, hogy valaki megsérti a törvényt, és mégis sokak szemében erkölcsileg érthető vagy akár védhető marad.

A szerző maga is jogászként úgy építette fel a darabot, hogy a szöveg színészközpontú legyen, ezért a díszlet minimalista, és a színészek mozgástere is visszafogott. Ezzel a nézőt – ha már vállalta a szerepét – kényszeríti, hogy csakis az elhangzott tényekre figyeljen, és azok alapján döntsön. Erre szólítja fel a bíróság elnöke is az esküdteket. Szőcs Oltványi Gellért színpadterve erőteljesen sugallja a lélek nélküli tárgyalótermet. Karácsony Kinga ötlete a civilruhás jogászokkal egy keveset old a feszültségen.

A színpadi előadás és a tárgyalóterem között sok a párhuzam. A darab és a Barabás Árpád rendezése ezt tökéletesen hozza, mert a színészek néhány apró jelenet kivételével nem játszanak, hanem érvelnek. Nincs ripacskodás, csak a pőre tények és a paragrafusok súlya. Nagyon jó a ritmusa is a darabnak, a jelenetek váltásakor az ismétlődő, morajló hangeffektek a nézőt ráébresztik, hogy a szerző nem lazításra hívta, hanem intellektuális kényszermunkára.

Gecse Noémi bírósági elnökként az elfogulatlan, kimért, igazi bíró szerepét hozza. Szigorú döntőképesként minden részletre odafigyel, többször visszakérdez a feltevések tisztázására. Amikor megtudja az esküdtek döntését, akkor sem látszik az arcán semmi, még egy kósza ránc sem rezdül; marad a törvény védője, kívül marad, semleges. Igazán profi módon játszik.

Székely G. Krisztina államügyész a pulpitus mögött állók legkiemelkedőbb alakja. Pontosan képviseli a steril, logikus és kérlelhetetlen törvényt. Megérteti a nézővel: nem érzelmi hullámvasútra ült be, hanem embersorsról kell döntsenek. Az elején mintha szimpatizálna a vádlottal és megértené a döntését, de folyamatosan vádolt, kemény volt, kérlelhetetlen érvelése szerint az életet nem lehet élettel szemben mérlegelni. Vannak jelenetek, ahol egy kicsit túljátssza a szerepét, de ez nem ront semmit játékának hitelességén. Pontosan képviselte a törvényt, amely szerint az emberi élet nem számszerűsíthető.

Lung László Zsolt, tanú az ezredes, akinek az irányítótoronyból kell döntenie. Jobban mondva: a parancsot végrehajtania. A színpadról pontosan átjött az a szerep, amelyet egy katonatisztnek képviselnie kell: élete a rendre épül, amit inkább mások határoznak meg, és kevésbé ő. Voltak jelenetek, amikor a katonából az ember is látszott, amikor az államügyész zavarba hozta. Jól kezelte a helyzetet, és felüdülést hozott a már pattanásig fokozott helyzetben, mikor a bírósági elnök felszólította, hogy a katonai kifejezéseket magyarázza meg.

Mihály János, a védőügyvéd egy lazának tűnő jelenség, cinikus próbál lenni mindaddig, amíg az elnök rendre nem utasítja. Nem beszél sokat, mintha nem merne szembeszállni az államügyésszel. Az ezredessel sem próbál vitába szállni. Az esküdteket igyekezik manipulálni, inkább félelmet igyekezett gerjeszteni a terrorveszéllyel szemben, hogy mentsék fel a vádlottat. A játékából hiányzott az erélyes védőügyvéd, aki mindenáron ki akarja húzni a csávából a védencét. A védőbeszéd elején kimaradhatott volna az „önök fel fogják menteni” mondat, ez valahogy parancsként hangzott.

Kovács Norbert, a pilóta a makulátlan egyenruhában olyan, mint aki egy életen át kadétiskolába fog járni, és meg kell felelnie a rendszer és a parancsok világának. Jól látszott a játékán, hogy nem érti, mit keres a vádlottak padján, nem érti, miért van ott; ezt a szerepet szánta neki a szerző, ezt hozta is. Nem tört meg a nézete még akkor sem, mikor az államügyész megkérdezte, mit tett volna, ha az ő gyereke a repülőn van. Megtagadta a választ, hisz világos volt számára, hogy akkor is meghal a 164 utas, ha a repülőgép lezuhan, de mellette még 70 000 ember. Nem értette, mi a baj, az emberi erkölcsöt követte, a kisebbik rosszat választotta. Megszegve a parancsot, megnyomta a gombot, és kilőtte az utasszállítót. Hiszen egy arénányi ember életét mentette meg.

A második tanú Elek Ágota, a repülőn meghalt áldozat özvegye. A saját nézetét mondja el. A rövid kis szerepben pontosan felismerhettük a fegyelmezett német nőt. Tárgyilagosan, tele érzelemmel mondta el, hogy nem tudja megmagyarázni kislányának, miért egy üres koporsót temetnek el.

Az esküdtszék döntése az érzelem diadala: felmentik a pilótát. A tömeg nem jogászként dönt, az érzelem felülkerekedik; nem úgy érzik, hogy ők a repülőn ülnek, hanem a stadionban ülő áldozatok közé képzelik el magukat. A darab rádöbbent: a tömeg a saját félelmén keresztül ítél.

A néző azt kérdezi: „Én mit tettem volna?” A törvénynek viszont azt kell kérdeznie: „Mit engedhet meg bárkinek, hogy holnap is törvény maradjon?” Ez a kettő nem ugyanaz. Tulajdonképpen ezt a kérdést boncolgatja Schirach darabja. A 2015 óta játszott darabban minden egyes esetben, több mint 60 százalékban a nézők felmentették a pilótát. Ezért a néző nyugodt lelkiismerettel vállalhatja döntését, mert „az erkölcs megértheti azt, akit a törvény elítél”.

Tóth
Fotó: facebook

Rendező: Barabás Árpád. Szereposztása: BÍRÓSÁGI ELNÖK: Gecse Noémi; LARS KOCH, vádlott: Kovács Norbert; BIEGLER, védő: Mihály János; NELSON, államügyésznő: Székely G. Krisztina; CRISTIAN LAUTERBACH: Lung László Zsolt; FRANZISKA MEISER: Elek Ágota.