A helyszín Brüsszel, a Berlaymont, az Európai Bizottság üvegfalai közt még csak derengett a reggeli fény. Ursula von der Leyen limuzinja hangtalanul siklik be a térre. A sofőr fürgén pattan ki, az ajtó feltárul, s az elnök asszony légies könnyedséggel lépett az aszfaltra.

Tizenkét fős kísérete már ott toporog körülötte. Egy főnök kinézetű egyén, rögtön sorolja a napi teendőket: „Elnök asszony, tizenegykor sajtótájékoztató, utána az energiaügyi válságbizottság ülése”. Eddig jut el. Ursula hirtelen megáll. Tekintete a bejárat mellett éktelenkedő, rozsdás hordóra téved, mely az üvegpalota bejáratánál úgy hat, a csiszolt üveg mellett, mint valami makacs tévedés, amelyet elfelejtettek eltávolítani. A hordó mellett egy szakállas férfi ült, rongyosan, lehunyt szemmel, mintha mindig is ott lett volna.

– Mi ez a förtelem? Hordó? Benne egy ember… talán valami performansz? – kérdezi, mire a tanácsadók vállat vonnak. A főtanácsadó rápillant a jegyzeteire, remélte, ilyen esetre is készült valamilyen protokoll.

– Azt állítja, ő Diogenész – súgja a titkár. Talán egy görög koldus. Hívtam a biztonságiakat.

Ursula szeme felvillan, mintha e bizarr jelenés láttán máris egy fenséges direktíva körvonalazódnék elméjében. Ólmos bizonytalansággal lép közelebb.

– Kicsoda?

– A görög filozófus. – A  gátlástalan őszinteség bajnoka – jegyezte meg Ursula, és végigmérte a hordót.
– Remek. Most már a cinikusok is időpont nélkül érkeznek.
–  Jó napot, uram! – Köszönése hasított a levegőbe, mint egy jégszilánk.
– Maga, hogy kerül ide?

A férfi felnézett. Ursula arca megfeszült.

– Ursula von der Leyen vagyok.

A kíséret tagjai zavartan hallgattak.
Diogenész kinyitja az egyik szemét, lassan feltekint, és csak morog egyet, mind aki most ébred.

– Jó napot. – Látom – Olyan sokan vesznek körül, hogy az már rangot sugall. 

Ursula torka elszorul a döbbenettől.

– Ők a tanácsadóim, a munkatársaim. – Mondja mit keres itt? 
– Napfényt. – De abból egyre kevesebb jut ide, az árnyékból viszont annál több.
– Ez egy intézmény. Itt Európa jövőjéről döntünk.
– Nem – szólt Diogenész. – Itt elvekről döntötök. A jövő odakint történik, azokkal, akik nem férnek be az üvegpalotába.

A tanácsadók egymásra néztek. Ursula hangja hidegebb lett.

– Könnyű kívülről megvetni mindent. Az intézmények tartják egyben Európát. Az igazság a jog, a rend, együttműködés nélkül káosz volna. Kontinensünk harcban áll értékeiért, demokráciájáért és helyéért a világban.

Diogenész lassan felállt. Sovány volt, de nem törékeny. Inkább olyan, mint valami rossz hír, amelyet senki sem akar megcáfolni, mert fél, hogy mégis igaz.

– Hallom,  te osztogatod az igazságot, te vagy, nem csak Európa, hanem bolygó önjelölt megmentője – szakítja félbe Diogenész.
– De minek méred az igazságot, amikor az amúgy is ott hever pőrén mindenki szeme előtt? Ti vagytok csak túlságosan elfoglalva azzal, hogy ezt a meztelen valóságot a saját elképzeléseitek szerint alakítsátok.

Ursula tágra nyílt szemekkel mered rá.
– Több tiszteletet! – Magának semmi fogalma arról, hogyan működik a világ – felelte Ursula. Úgy viselkedik mintha az agora közepén a hordóján állna.
– Mi itt, emberek millióinak biztonságáért felelünk. Energia, gazdaság, technológia, klíma, népesedés. Ezek nem cinikus viccek.

– Nem, ezek nem viccek – bólintott Diogenész.  Épp ezért különös, hogy olyan emberek beszélnek ezekről a legtöbbet, akik nem szűkölködnek, mindenük megvan, talán még annál is több. – Egy másodpercre elnéz Ursula mellett  és folytatja. Úgy beszélsz mintha az elnöki tisztséget a hátadra varrták volna. 

A szavak hallatán fojtó csend telepszik a térre. Ursula szeme összeszűkül.

– Mi itt a jövőt építjük, de a maga gondolkodása és megállapításai rombolja a munkánkat. – A szabályok a gyengéket védik!

– Néha igen – válaszolt Diogenész. – Máskor meg a jól öltözötteket védik a gyengéktől.

A mellette toporgó fiatalember előrébb lép.

– Elnök asszony, talán mennünk kellene.

Diogenész egy nyögdécselő, kényelmetlen vakarózás után eltávolodik a hordótól, s a távozó sleppre pillant.

– Igen. Menjetek csak. Fontos emberek vagytok. A világ nyilván nem bír ki nélkületek fél órát sem.

Ursula nem mozdult. Arcán megkocsonyásodott a „szent és sérthetetlen” kifejezés, mint a drága, ám élettelen márványszobrokra rakódott por.

– Diogenész! A szabályok nélkül minden szétesik. A jog és az együttműködés nem díszlet, hanem védelem. 

Diogenész gúnyos kacajra fakadt, s rongyos köpenye mélyéből egy maréknyi penészes sajtdarabot halászott elő, mint valami szentségtelen ereklyét.

– Válság? Az igazi válság, asszonyom, az az elmebaj, és azt hiszed, a bürokratikus irataid oltalmaznak a végzet ítéletétől.

– És maga szerint mi a megoldás? – kérdezte Ursula, hangjában ott volt a fogyó türelem rezdülése. – Hordóban lakni? Kívül maradni mindenen? 
Diogenész elmosolyodott.
– Nem. A megoldás annyi, hogy legalább néha mondjátok ki az igazat. Hogy nem uraljátok a világot, csupán adminisztráljátok annak enyészetét.   A valóság korántsem a tárgyalótermek fojtott levegőjében ölt testet.
Ursula mély, drámai sóhajtással próbálta megfékezni felindultságát.

– Diogenész! Maga demagóg. A világ nem létezhet intézmények nélkül.

A filozófus egy lépéssel közelebb somfordált.

– Ursula, e világ létezik, de nem úgy, ahogy azt ti a fényes irodáitokban elképzelitek. Túl sokat fecsegtek ahhoz, hogy a létezés néma szavát meghalljátok.  Eredj hát, térj vissza az üléstermeitekbe! Hozz még harminc rendeletet arról, miként kell venni a levegőt, én pedig itt maradok, s megmutatom a talpnyalóidnak, hogyan kell élni – aggodalmak és fontoskodó álarcok nélkül.

– Értse meg, a civilizációnk intézmények nélkül menthetetlenül szétesne.

Diogenész vállat vont, mintha egy nehéz súlyt vetne le.

– Lehet. De intézményekkel is szét lehet esni, csak lassabban, fájdalmasabban.

Ursula megfordult.

– Menjünk.

Az üvegajtók felé indult, s kísérete árnyékként követte. Már majdnem belépett, amikor Diogenész utánaszólt:
– Elnök asszony!
Ursula hátranézett.
– Ha legközelebb a közös jövőről papolsz, pillants a lábaid elé! Lásd meg: a valóságot sárnak hívják, ami  még a méregdrága cipődön is nyomot hagy!

Ursula visszanéz, nem felelt. Felsőséges mozdulattal belép az épület ajtaján.
Diogenész visszaült a hordó mellé, a nap felé fordult, és fanyar arccal elkezdte rágni a sajtot, ami a kezében volt.

Tóth László

Illusztráció: Darvay Tünde - Diogenész