Szerző Tóth László

Portugáliában vagyunk Európa szárazföldi legnyugatibb pontján. A Cabo da Roca (Szikla-fok) Lisszabontól mintegy negyven Sintratól tizennyolc kilométernyire nyugatra található, az Atlanti-óceán partján. Az egész vidék nem más mint szikla 140 méter magasan az óceán kékje felett és nagyon sok jégvirág.

A rómaiak Promontorium Magnum-nak, a középkori vitorlás hajósok „lisszaboni sziklának” nevezték. 1772 óta működő világítótorony és a turistákat fogadó létesítmények találkozunk.

A portugálok nemzeti költője, Luís de Camões így írt e helyről az Os Lusíadas VIII. énekében: „Ahol a Föld véget ér és a tenger kezdődik” (Onde a Terra se acaba e o mar começa).

Ha valakit érdekel és szeretne emléket elhozni a „világ végéről” néhány euróért kap egy diplomát, ottlétéről. 

Autóbusszal Lisszabonból érkeztünk aránylag korán, hidegnek nem mondható de hűvös , nedves idő fogadott, kiszállva a buszból a látvány kárpótolta az óceán felől érkező szelet, ami mindig fúj.

A legnyugatibb pont helyét egy kereszt jelzi. A táblán Luís de Camões szövege olvasható. Tényleg vége a földnek, láttam, lelógattam volna a lábam de lemondtam róla, tába hirdeti, hogy veszélyes mert már többen zuhantak a mélybe a sziklák közé.

A világítótorony fénye már huszonkét kilométer távolságból látható. Ez egyben látogatóközpont is. Az érdeklődőknek elmondják, hogy a tornya 22 méter magas, fénye 165 méter tengerszint feletti magasságban van.Itt kilenc lakóház található, mert régebben nagyobb számú személyzetre volt szükség. A lámpás acetilénnel működött, amit itt állítottak elő, a hangjelzések adása valamint rádióadó működtetése folyamatos felügyeletet igényelt. 2000-ben az elektromos szirénát, 2001-ben pedig a rádiójeladót is kikapcsolták. Mára három világítótorony-őr maradt csak.

Itt a látogatóközpontban kaptam a diplomát. Nem rég Svájcban Európa tetejére is felmentem, persze a civilizáció vívmányával felvonóval. Sajnos olyan köd volt, hogy Graubünden ormait nem láttuk és még diplomát se adtak.

A következő úti cél Sintra volt. Elindulás előtt még gyönyörködtem a sziklákat borító szinte állandó viharos szélhez alkalmazkodott jégvirágokban (Carpobrotus edulis). Az a hír járja, hogy a görögök valamikor ehető növénynek nyilvánították. Nem kóstoltam meg, már azért sem, mert védett és ha leszakítod pénzbe kerül.

Vissza szerettem volna tekinteni fentről a tájra de ez már csak a Shutterstock fotójával sikerült.