1602-ben, mikor Básta György császári fővezér a lakossággal a császár-király iránt hűségesküt tétetett, a felvett jegyzékben 181 egyén van felsorolva, akik mind szabad polgárok voltak, vagyis nem lófő, jobbágy nem volt közöttük. 1713-ban a város lakosai így voltak osztályozva: nemes volt 1,...
Az 1570-ben II. Miksa német-római császár és Szapolyai János Zsigmond között megkötött speyeri szerződés kimondta, hogy az akkor fennálló határokat véglegesnek tekintik, és János Zsigmond lemond a magyar királyi címről, cserébe viselheti az „Erdély és Magyarország hozzákapcsolt részeinek princepse” (azaz fejedelme) címet. Ténylegesen ettől kezdve beszélhetünk Erdélyi Fejedelemségről, bár az egyezmény János Zsigmond halála miatt életbe sem lépett.
Részlet az Erdélyi Lapok 1934-ben megjelent cikkekből
1602-ben, mikor Básta György császári fővezér a lakossággal a császár-király iránt hűségesküt tétetett, a felvett jegyzékben 181 egyén van felsorolva, akik mind szabad polgárok voltak, vagyis nem lófő, jobbágy nem volt közöttük. 1713-ban a város lakosai így voltak osztályozva: nemes volt 1, kiváltságos polgár 66, zsellér 8, jövevény (vagus) 16, szegény 14, összesen 105. Iparos 7 volt, máig pedig 7 varga, 7 szűcs, 7 fazekas, 5 csizmadia, 5 szíjgyártó. Egy 1721-iki összeírás szerint az adózók száma 134. Ehhez a számhoz vehetünk a kihagyottak címén 62 egyént. A családokat nyolc taggal számítva, (a segédeket és inasokat is belevéve) az akkori lélekszámot 1.206-ig tehetjük. Az ipar és forgalmas kereskedés kezdettől fogva a jólétnek meglehetős fokára emelte a várost, amit főleg abból láthatunk, hogy az országos teherviseléshez mindig tetemes összeggel járult. A város a takszás helyek közé tartozván, az adót mindig egy összegben vetette ki rá az országgyűlés. Az 1611 április 23—30-iki országgyűlésen Kézdivásárhely adóját 100 írtban, Bereczkét 70, Sepsiszentgyörgyét 90, Csíkszeredáét 70, Udvarhelyét 80, Vízaknáét 150, Ilyefalváét 90 írtban állapították meg. Eszerint a takszás városok közül csak Kolozsvár, Vízakna és Belényes fizettek több adót, így tartott ez tovább is, a 17-ik század folyamán keresztül. Ebből láthatjuk, hogy Kézdivásárhely a székely és magyar városok között adózás tekintetében a részét eléggé kivette.
A városi lakosság anyagi helyzete és boldogulása szempontjából fontos volt, hogy a polgároknak erdejük legyen. Itt ugyanis az ipara mellett majdnem mindenki gazdálkodással is foglalkozik. Ez a törekvés azáltal nyert kielégülést, hogy Báthory Kristóf a Kászon rétjén erdőt és legelő-területet adott nekik. Egy 1584. dec. 14-én kelt oklevélben olvassuk, hogy a vár patakján felül való részt a Kászon rétjén „adta szegén megholt urunk az Kézdivásárhelyieknek cum suis pertinentiis, miérthogy azoknak felséged is adhatja, semmi határok nincsen, statuálták, pacifice bírták egy nehány esztendeig és ők avval contentusok voltak, az többit pedig ide alá Sz. Jánosig élte az többi falu.“ (Szék. Okt. IV. 92. 1.) A város széleskörű önkormányzatot élvezett, kiváltságaihoz tartozott és a törvénykezésre is kiterjedt. A Háromszék kapitányaitól a gonosztevők üldözésére küldött nyomozók a városba nem léphettek be, hanem a város bírái és esküdtei jártak el a bűnügyekben. Háromszék kapitányait, bíráit és táblabíráit, ha a városban végezték a szék ügyeit, a város nem volt köteles tartani, hanem a saját pénzükön kellett élniök. Részletes táborozás alkalmával a várost nem lehetett adózással terhelni, de általános táborozáskor 6 jó lóval, kocsival és kocsissal volt köteles szolgálni. (Székely Okl IV. k. 1741.)
Adatok Tg-Sucuese (Kézdivásárhely) történetéből írta: dr Péter János Erdélyi Lapok 1934. augusztus 175-176. szám