Szerző: D r. Balogh István (1914)
Bukow a katonaságot nagy titokban azon éjjel összegyűjté és feltűnés nélkül Madéfalvára indult hajnalban. Négy órakor megdördültek az ágyuk és az egész falut, mely zsúfolva volt székelyekkel, körülvette a császári katonaság. A nép kétségbeesett helyzetét rögtön átlátta. Hirtelen megállapodtak abban, hogy kegyelmet kérjenek az életükért.
Boros István egy hosszú póznára szögezte a kérelmet és melléje fehér kendőt akasztott s így ment a küldöttség élén Bukow elé. Alig értek a falu végére, hiába volt a fehér lobogó, közvetlen közelből óriási ágyú és puskatűz fogadta őket. Természetesen mindnyájan elestek. Bukow erre a falu szélén levő házakat felgyújtotta s erre a rettenetes fényre az utcákra özönlött népen a vad gyilkolást megkezdette a katonaság. A zsoldos császári katonaság nem kímélte még a kicsiny gyermekeket se.
Rettenetes öldöklést vittek véghez délelőtt 9 óráig, amikor Bukow lefúvatott. Akik még a véletlen folytán életben maradtak, azokat elfogatta ; hevesen a szomszéd erdőkbe menekültek vérzetten, sebzetten. Nagyon kevesen élték túl a borzasztó embermészárlást.
Az elesetteket a szomszéd falusiak Madéfalva mellé egy óriási közös sírba ásták, mely hatalmas sír fölé a késői hálás utókor egy hatalmas emlékoszlopot emelt, tetején egy hatalmas turul madár hirdeti a székely utókornak e szomorú emlékezetű helyen, hogy a könyökkel és vérrel szentelt rögök alatt a székely szabadság vértanúi alusszák örök álmukat.
Bukow ezután faluról falura ment, hol önként hódoltak meg neki a székely községek és lassan felerőszakolták a szabad és nemes székelyekre a császári egyenruhát.
A fegyvereknek e törvénytelen felerőszakolása ellen, vagyis a törvényellenes katonáskodás ellen a madéfalvi gyászos eset után is sokszor szólaltak fel s különösen a súlyos adózást nem szívelhették.
Épen ezért az 1790—91-iki országgyűlés elé a székelység egy hatalmas kérést nyújtott be, jogainak visszaállítása és önkormányzati jogának megerősítése végett. A kérvényük egy történelmi becscsel bíró munkálat volt, melyben igen sok jogtörténeti adat van. „E kérvény — írja Orbán Balázs, Székelyföld leírás I. kötet — oly erélyes hangon van írva, hogy inkább protestatio, mint folyamodványnak tekinthető.“
A kérvény egész terjedelmében megtalálható az 1790—91-iki országgyűlés jegyzőkönyvében.
Az ország karai és rendjei a székelyek ügyét magukévá tették, bizottságot neveztek ki, mely a székelyek adómentességét és hadkötelezettségét vette vizsgálat alá és eredménye az lett, hogy 1804-ben ismét visszakapták adómentességüket és megszűnik a császári katonáskodási kényszerük, főkép azért, mert a székely fegyverekre a francia háborúban szükség volt, de azért a német tiszteket közöttük meghagyatták. És dacára annak, hogy idegen tisztek voltak közöttük, kikben semmi nemzetérzés nem volt, sőt a székely katonából minden hazafias érzést ki akartak ölni, azért a székely katonából hazája iránti mélységes szeretetét, nemzeti önérzetét, ősi büszkeségét, félelmet nem ismerő bátorságát kiirtani nem lehetett. Ennek a hazafias érzésnek igen szép bizonyítékát adta a székelység 1848 ban, a mikor is az egész székely nemzet, mint egy test és lélek állott talpra és utolsó csepp véréig harcolt alkotmányáért, szabadságáért. A történelem fényes betűkkel örökítette meg ezt a dicső önvédelmi harcot.
Az 1848-iki törvények, melyek a testvériség és az egyenlőség jegyében hozattak és a jobbágyokat felszabadítva, e hon szabad polgáraivá tette — a székelyek ősalkotmányát tulajdonképpen csak odafejlesztette, hogy a jobbággyá lett székelyek ismét székelyekké és egyenlőkké lettek és a több jogokkal és kiváltságokkal bíró főnemesek jogai korlátoztattak, egyenlővé tétettek, vagyis az 1848 a székelyek ősnemzeti demokratikus szervezetüket visszaállította.
A régi nemzetgyűlések helyett ebben az időben az úgynevezett bizottmányi gyűlések* * léptek életbe, de ezen bizottmányi gyűléseken a megjelentek száma aránytalanul nagyobb volt, mint a vármegyékben, mert a Székelyföldön régen is nagyobb volt az értelmiség, ennélfogva úgy 48-ban, mint 1861-ben és 1867 ben a bizottmányi gyűléseken a székelyek száma meglepően nagyobb volt, mint a vármegyében. Ezen bizottmányi gyűlések választják szabadon, ebben az időben, minden kijelölés nélkül a szék összes tisztviselőit, a főkirály bírót kivéve, mely jogát a nemzeti kormánynak adta át. Az 1848-iki törvényhozás a vármegyei törvényhatóságok szervezete körül csak ideiglenes változtatásokat tett s a székelyek közigazgatási élete is érintetlenül maradt. Az abszolút uralom alatt pedig a
48. országgyűlés által kilátásba helyezett változtatás és átalakítás elmaradt, míg végre az 1870. évi XLII. t. c. az erdélyi magyar és székely részek közigazgatását, a magyarországi törvényhatóságok mintájára egy és ugyanazon elvek alapján szervezi.
Ezekben vázolom röviden a székelyek több, mint ezeréves jogtörténetét, különleges demokratikus szervezeteit, jogait, kiváltságait, nehéz küzdelmeit. Mert, amint láttuk, a székelyek élete annyi századokon keresztül mindig harc és elszánt küzdelem volt részint jogaik, kiváltságaik megtorlásáért, részint pedig a hazájukért, székely földjükért.
Nekünk székelyeknek szép és dicsőséges múltunk van, s ha végigtekintünk e dicső múltán, meg kell érezzük azt az erőt, mely e fajban, e népben annyi századon keresztül élt, munkált, rettenthetetlen erővel, kitartással, halálfélelmet nem ismerő bátorsággal, fönnmaradásáért a magyar nemzeti állam fölvirágzásáért, boldogulásáért.
És mégis, ha a jelenbe tekintünk, az egykor erős, életképes népben, ma kevesebb erőt, kitartást látunk önfenntartásáért, mint egykor. Ma kongresszusokkal s intézményekkel akarnak rajtunk segíteni, hogy erősebbek leevünk, ne pusztuljunk, ne vándoroljunk ki. És mi ennek az oka? Én azt hiszem, hogy mindazok a lelkes férfiak, kik a székely mentési akciót szívükön viselik, dolgoznak, fáradnak, mind érezik, hogy a külső segítség mind hiába való, ha mi nem segítünk magunkon. A baj orvosságát mi bennünk kell keresni és feltalálni. Ez pedig az összetartó, váll vetett munka Ma mindenkinek kézzel, ésszel dolgozni, munkálni kell lankadatlan szorgalommal ne csak saját magáért, hanem a közért is.
Ez az összetartás hozza meg az erőt, ez az erő ad új életet. Különösképpen az egyes községek vezető emberei kell, hogy puritán módon úgy gazdasági, társadalmi, mint szociális téren vasszorgalommal munkáljanak a községeik érdekében. Ha ez a munka lassú eredményeket is ad, de mégis csak előre visz. Előbbre visz az anyagi és szellemi élet terén. Hiszen van bennünk erő, van kitartás és mezőink mindig meghozzák az áldást a nehéz munka árán, hát hogyne hozna áldást az a munka, mely a népért végeztetik. A székely nép tartózkodó, sőt bizalmatlan, de akiben hisz és megbízik, arról, ha lassan is, de meggyőződik, hogy érdekében tesz önzetlenül, azt szereti, becsüli és hallgat reá.
Erről a témáról azonban lehetne írni sokat, sokat és olyat is, mit még meg nem írtak, miről még nem szónokoltak, de úgy hiszem, hogy ez más helyre tartozik s én azzal, hogy röviden e lap hasábjain a székelyek jogtörténeti adatait vázolom, kötelességet véltem teljesíteni, kötelességet, melyet nekem e faj, ez egykor hires nép iránti szeretetem parancsolt; kötelességet, mely azt súgta nekem, hogy ha csak egy néhány ember is akad, ki a múltak dicsőségéből átérezi a jövőre a reményt, lelkesedést s azt a szeretetet, mely megszokta dobbantani a sziveket, akkor írásom nem volt fölösleges.
Forrás: Székely Nép/1914. Március 14; 29. sz.
Szék-helyek
Kép Mádéfalvi emlékmű, Köllő Miklós szobrával (Wikipedia)
Utolsó rész