Megszámlálhatatlanul sok tanulmány mutatott már arra, hogy az orosz-ukrán ellentétek gerjesztése majdnem kizárólag csak az Amerikai Egyesült Államok világpolitikai érdekeit szolgálja – gyakorlatilag az összes többi európai résztvevővel ellentétben. Vagy mégse? Kinek kedvezne Ukrajna feldarabolása? A nagy lengyel  álom  Lengyel-Ukrán birodalom kialakítása, tegyük hozzá, az eddig még nem említett Román álom. Kérdés azonban, hogy az így megerősödött Lengyel-Ukrán-(netán Litván) állam jó-e a magyaroknak a Kárpát-medencében? És kérdés, hogy egy Bukovinával vérszemet kapott Románia megelégedne-e ennyivel, és nem ácsingózna Moldovára is, ami további konfliktusok melegágya lenne, esetleg a Tiszáig tartó román államot ohjtana. ? És egy román-ukrán-lengyel oroszellenes szövetség, mint Amerika előretolt helyőrsége mennyire lenne jó Kelet-Európában? (Szék-helyek)

Első rész itt.
Várkonyi Zsolt teljes írását a #moszkvater.com oldalán olvashatja

 

„Varsó történelmi ambíciókkal bír a térség megszervezése, és meghódoltatása tekintetében, mint vezető szláv állam, és mint az orosz birodalom vetélytársa, amely most hirtelen égből pottyant lehetőséget vél fellelni a középkori Nagy-Lengyelország, illetve a lengyel-litván államszövetség valamilyen formában történő rekonstrukciójára”

Mielőtt rátérnénk jelen cikkünk aktuális mondanivalójára a magyar miniszterelnök által előbb belebegtetett, majd végül is mégsem alkalmazott vétó vonatkozásában, röviden emlékeztessünk néhány gondolatra Ukrajna, Oroszország, Európa és benne Magyarország jövőjével kapcsolatban.

Álláspontunk szerint, amennyiben a világ a jövőben kényszerből, vagy spontán folyamatként tömbösödik, az önálló európai fellépésnek, politikának; Európának, mint önálló hatalmi-gazdasági-pénzügyi centrumnak az újjászerveződő – globalizálódó – világban semmi esélye nincs Oroszország, a már említett orosz erőforrások, piac, embertömeg és – ez a lényeg – katonai erő nélkül. Ismételjük, az önálló – értsd: az Amerikától valóban nem csak független, de vele egyenrangú európai hatalmi centrumról beszélünk.  Csak így jöhetne létre egy hármas, paritásos egyensúlyt kínáló hatalmi centrum egyrészt az Egyesült Államok vezette, zömében angolszász országokkal (sajnálatosan az EU politikusainak ostobasága miatt levált Nagy-Britannia is ide sorolható), Japánnal, Közép- és Dél-Amerikával, másrészt Kínával és egyes ázsiai és afrikai szövetségeseivel, valamint, harmadrészt, Európa-Oroszország szövetségével.

„Az európai örökség oszthatatlan, Oroszország pedig Európa történelmi része minden tekintetben: etnikailag, vallásilag és kulturálisan”

A hidegháború során láthattuk, hogy minden erőszakos szétválasztás mindkét oldalnak csak a kárára volt. A jövőben ilyen kísérleteket minden erőnkkel meg kell akadályoznunk. Európa számára tehát csak olyan megoldás jöhet számításba, amely megakadályozza Oroszország mesterséges és kierőszakolt elszakítását és leválasztását a kontinens testéből. Az orosz civilizáció – Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov, Szolzsenyicin, Nabokov, Bulgakov, Csajkovszkij, Muszorgszkij, Rimszkij-Korszakov, Rahmanyinov, Borogyin, Repin, Eisenstein, Kulesov, Mihalkov, Bondarcsuk, Tarkovszkij – kitörlése az összegyetemes európai kultúrából elfogadhatatlan koncepció.

A lehetőségekhez képest „parázs vita” bontakozott ki a tekintetben is, hogy mi lenne Magyarország számára a legkedvezőbb háborús végkifejlet. Ezzel kapcsolatban a már említett cikkekben az alábbiakat írtam korábban:

„Egy győztes, nacionalista, velejéig korrupt, önbizalmában, agresszivitásában és arroganciájában megerősödött, állig felfegyverzett, kisebbségeit erőszakosan elnyomó, ráadásul velünk kimondottan ellenséges érzületű Ukrajna egyértelmű győzelme a jelenlegi állás szerint a lehető legrosszabb végkifejlet Magyarország számára”

Ez gyakorlatilag az orosz energiaforrások azonnali elzárásával, vagy azok költségeinek jelentős megemelésével járna. Ez esetben nem számíthatunk másra, mint hogy a diadalittas Ukrajna teljes államhatalmával a magyar kisebbség felszámolását, teljes asszimilálását, vagy maradéktalan elűzését tűzi ki célul. Nem ígérnek barátságos kapcsolatokat az elmúlt években Magyarországot katonai megszállással fenyegető, magas helyekről érkező ukrán nyilatkozatok sem.

Spekulációs szinten, de meg kell említenünk, hogy Ukrajna esetleges győzelme közelebb hozná a már belebegtetett, és a történelemben ugye már létező Lengyel-Ukrán-Litván Államszövetség valamilyen formáját, és nem olyan biztos, hogy egy ekkora területű és lakosságú állam a szomszédságunkban megfelelne a magyar érdekeknek.

„Hasonlóképpen, Ukrajna EU tagsága egyértelműen nem érdekünk, mert akadálytalanul tudná elárasztani az európai és így a magyar piacot olcsó mezőgazdasági termékeivel, ami a magyar gazdák csődjéhez vezetne. Az ukrán EU tagság lejjebb vinné az EU GDP átlagát, ami szinte automatikusan ahhoz vezetne, hogy Magyarország sokkal gyorsabban válna nettó befizetővé, mint ahogy eddig azzal kalkuláltunk. Még annyi EU támogatásra sem számíthatnánk, mint jelenleg, sőt, különadókkal is kell számolnunk Ukrajna megsegítésére”

Miközben a jelenlegi állás szerint Ukrajna NATO-tagságával aligha reális számolni, hiszen pont ez a perspektíva késztette az oroszokat a katonai beavatkozás megindítására, az ország feldarabolása és szétosztása tekintetében viszont már megindultak a spekulációk. Bár a hivatalos magyar politika természetesen hozza a kötelezőt Ukrajna területi épsége elvének a hangoztatásával, a valódi nemzetstratégiai érdekünk a kárpátaljai magyar lakosság életkörülményeinek a végleges biztosítása, lakosságának a gyarapodása, jólétének a növelése, amire sajnálatosan csak egy biztos mód mutatkozik, mégpedig a régió magyar többségű területeinek a visszacsatolása az anyaországhoz az Ungvár-Nagydobrony-Beregszász-Nagyszőlős vonalon, ami maximum kétszázezer embert jelentene. (Ez utóbbi kérdés finoman szólva is erősen megosztja a magyar társadalmat, arról nem is beszélve, hogy a nyugati tömb részeként erre nincs reális esély. a szerk.)

„Tegyük hozzá, erre még Oroszország győzelme esetén sem látunk sok esélyt”

Ami pedig konkrétan a teljes Kárpátalja Magyarországhoz való csatolásának kérdését illeti, mindenképpen egy regionális népszavazás által kezdeményezve és jóváhagyva, mivel a hivatalos statisztika egybemossa a történelmi Magyarország leghűségesebb kisebbségeként aposztrofált ruszin nemzetiséget az ukrán lakossággal, ahol az előbbiek arányát nehéz lenne meghatározni, így Kárpátalja további, nem magyar lakta területeinek ,és vele uszkve egymillió ukránnak az átvétele és integrációja nem túlságosan sok jóval kecsegtető feladat.

Ugyanakkor, abban az esetben, ha – továbbra is megmaradva a fikciónál – Ukrajna a történelmi magállamon kívül, ami Kijevet és környékét jelenti, valóban feldarabolásra kerülne, ahol mi megkapnánk Kárpátalját, ez azt jelentené, hogy a lengyelek megkapják Nyugat-Ukrajnát és Lvovot, míg a románok Bukovinát. Kérdés azonban, hogy az így megerősödött Lengyel-Ukrán-(netán Litván) állam jó-e nekünk, mint egy 60-80 milliós középhatalom? És kérdés, hogy egy Bukovinával vérszemet kapott Románia megelégedne-e ennyivel, és nem ácsingózna Moldovára is, ami további konfliktusok melegágya lenne? És egy román-ukrán-lengyel oroszellenes szövetség, mint Amerika előretolt helyőrsége?

Az egyik hozzászóló felvetette, hogy érdekünk-e Ukrajna, mint állam megszűnése? Mai állás szerint az ukrán állam megszűnésére semmilyen jel nem mutat. Ezzel együtt

„az ukrán állam teljes megszűnése nem érdekünk. Az érdekünk az, hogy legyen egy ütköző állam köztünk és Oroszország között, bármilyen nagyságú is az”

Végezetül néhány szót a magyar kormány az utóbbi két évben folytatott politikáját illetően, különös tekintettel tehát Orbán Viktor miniszterelnök többször belebegetett, majd végül nem alkalmazott vétójára az ötven milliárd eurós támogatás tárgyában.

Mint ahogy azt vitaindító cikkemben már leírtam, szögezzük le, az Orbán Viktor vezette magyar kormány nem azért ellenezte Magyarország Ukrajna oldalán történő szerepvállalását a háborúban már a kezdetektől, hogy ezzel a későbbiekben ütőkártyákra tegyen szert az EU-val évek óta zajló konfliktusaiban, hanem jól felfogott magyar érdekekből. Egyrészt, Magyarország részvétele az ukránok oldalán veszélyeztetné az orosz energiahordozókhoz való hozzájutást, és az orosz, valamint a posztszovjet piacokhoz való akadálytalan hozzáférést egyaránt.

Másrészt, a kisebbségek kollektív jogainak 2015-ös megszüntetését javítani hivatott, decemberben kihozott, új nyelvtörvény csupán kozmetikázásnak tekintendő, ráadásul annak sem az őszinte fajtájából. Hiszen, ismerve az ukrán kormány szavahihetőségét a Minszk I. és II. egyezmények betartásában, ismerve a már ezek aláírásakor meglapuló, hamis hátsó szándékot, még ezeknek a kisebb engedményeknek a hosszú távú és automatikus betartására sincs semmilyen garancia.

„Kétségtelen tehát, hogy a reál politikát folytató magyar miniszterelnök nem csupán távol akarta tartani hazánkat e számunkra semmi pozitívummal nem kecsegtető háborútól, hanem az idő múltával – jobb híján – kínálkozó lehetőséget látott az ukránok támogatásához szükséges magyar hozzájárulás feltételekhez kötésére, amelyek az egyébként nekünk teljesen jogosan járó, az EU oldaláról viszont törvénytelenül visszatartott pénzek kifizetésére vonatkoztak”

Hogy ennek a „nyomásgyakorlásnak” lesz-e kézzelfogható eredménye, azaz kinyílhatnak-e az EU-s pénzcsapok Magyarország irányába, az a közeljövő kérdése, bár mindkét oldal tagadja, hogy erre vonatkozóan lett volna konkrét megállapodás.

És itt érkeztünk el a bevezetőben említett, a hatalom három fázisához, amely tehát a hatalom megragadása, megtartása és annak felhasználása egy politikai cél érdekében. Ezen fázisok mindegyike más és más jellegzetességekkel rendelkezik, más technikákat követel, és ezek bizony sokszor egymásnak ellentmondanak. Ennek a körülménynek az abszolút, monarchikus hatalom korában csekély jelentősége volt, a király szava volt a törvény, és ha rosszul döntött, még másnap is, meg még négy évvel később is királyként ébredhetett fel.

Napjaink demokráciája a maga négy-öt évente, választások formájában ismétlődő megmérettetésével azonban a politikusi – és emberi – képességek különleges egyvelegét kívánja meg egy sikeres politikustól.

„Az elsődleges cél a hatalomban maradás, hiszen ha az nincs, akkor hogyan lehet megvalósítani a mégoly nemes politikai céljainkat?”

Természetesen a választók látják és a politikusokon számon is kérik ezeket az ellentmondásokat, és ami egy választó számára ordító jellemtelenségnek és köpönyegforgatásnak tűnik, egy politikus számára csupán pragmatizmus a hatalomban való megmaradás érdekében. Amelyben, legyünk optimisták, majd az „általános közjó javára fognak minden erejükkel tevékenykedni”.

Orbán Viktor azért tud kitűnni a jelenlegi magyar politikusi garnitúrából, mert képes disztingválni kis és nagy, fontos és nem fontos ügyek között. Többnyire addig megy el, ameddig lehet. Ez a korlát néha csak egy lépés, néha egy betonfal. Néha túltolja, látjuk, tudjuk, de ezek mind presztízs jellegű, és nem stratégiai kérdések. Bár sok apró presztízs kérdésből is kerekedhet egy jelentős ügy. Felismeri azokat a nagy, stratégiai fenyegetéseket, amelyek az ország, a magyar nemzet vesztét okozhatják, és ezekre egyedül ő adja a magyarság fizikai túlélése szempontjából kizárólagosan adható választ, amelyekhez aztán a végsőkig ragaszkodik, néha még azon is túl. (Zárójelben: az ellenzéket vajon mi készteti a mindenkori ellentétes oldalon való állásfoglalásra?) Mik is ezek a „nagy kérdések”?

„A legfőbb, nemzetünket érhető, aktuális fenyegetés a magyar nemzet biológiai fennmaradása, amelyet saját részről a demográfiai folyamatok, külső részről pedig a kényszermigráció okozta lakosságcsere fenyeget. Gyakorlatilag csak ez az egyetlen egy stratégiai szempont, ami számunkra jelenleg létezik”

Ha a magyar népesség kihal, kifogy, megszűnik, lecserélődik, beolvad, akkor megszűnik Magyarország. Orbán Viktor többször kijelentette, hogy amíg ő a kormányfő, a migráció kérdésében soha sem fog engedni – az unokái, a jövő generációk nevében. Ha Orbán Viktor tizennégy évének nem lenne semmi más, maradandó eredménye, már ezzel is megtette a magáét.

Természetesen láttunk már olyan, jóval könnyebb fajsúlyú kérdéseket, amelyekben akár kis nyomás után is engedett. Ilyen volt például az internetadó, amely akkora tiltakozást szült 2014 végén, hogy sokan már azonnali kormányváltást véltek látni a több tízezernyi, az Erzsébet-hídon felvillantott mobilképernyő fényében. A fiatal generáció elidegenítése riasztó perspektíva: ezt a tervezetet a kormány nagyon gyorsan vissza is vonta.

Ennél már sokkal nehezebbre eshetett a tömegek által várva-várt Budapesti Olimpia visszamondása még a kétséges kimenetelű népszavazás előtt, amely tulajdonképpen csak egy kézzelfogható eredménnyel zárult: megszülte a Momentumot. A pályázatot a főváros, a házigazda végül visszavonta, Budapest nem ért meg egy Olimpiát.

És itt érkeztünk el a múlt heti vétó elengedéséhez. Bár, mint már említettük, alkalom szülte a taktikázást,

„Orbán végül is elment a falig, de azon túl már nem mehetett, mert – itt jön be a hatalom második fázisa, annak megtartása”

Az utóbbi hetekben mérvadó helyekről már olyan fenyegetések érkeztek, amelyek beváltása esetén akár a magyar állam pénzügyi helyzete is napok alatt megroppant volna – például a forintra nehezedő nyomással, brutális leértékeléssel, a kamatok megugrásával, az importált termékek árának akár duplázódásával, a megtakarítások értékének egy éjszaka alatt történő elpárolgásával. Államcsőd, lázongások, erőszakos utcai jelenetek, ezt a víziót Orbán már nem merte megkockáztatni.

Ugye a magyar lakosság az elmúlt négy évben krízisről krízisre ébredt. Ahogy Orbán Viktor még jóval az orosz-ukrán válság előtt kifejtette, két év covid okozta visszaesés elvitte az előző tíz év gazdasági eredményeit. Nem kétséges, hogy egy ilyen, az EU, az USA, nemzetközi (pénzügyi) szervezetek által ledobott gazdasági-politikai atombomba, – a magyarországi ötödik hadoszlop egyidejű bevetésével -, (elég csupán a napokban kirobbant kegyelmi-ügyre gondolni), végső soron az Orbán-kormány megingásához és felbomlásához vezetett volna, akár már heteken belül.

„Ez a rizikó már túl sok volt, miközben már semmi további eredménnyel nem kecsegtetett”

Mindezt ráadásul úgy, hogy egyetlen és utolsó, valódi szövetségesünket, Lengyelországot is elvesztettük tavaly ősszel. Ugye látjuk, azóta Lengyelország „majdanizálódását” – ez várt volna ránk is, illetve még rosszabb, hiszen az új, a nyájba immár engedelmesen visszatért Tusk-kormánynak azonnal megkezdték az eddig jogtalanul visszatartott kifizetéseket, amiket tőlünk viszont továbbra is visszatartottak volna.

Orbán Viktornak tehát a hatalomban kellett maradnia, mert akár már a közeljövő is fordulatot tartogathat. Naponta látjuk a hírekben az egész Európára kiterjedő traktoros tüntetéseket és zavargásokat. Ő nyilván tudott Tucker Carlson moszkvai látogatásáról is, talán még részt is vett annak előkészítésében. Minden bizonnyal kalkulálhatott a Putyin-interjúnak a nyugati közvéleményre akár tektonikus nagyságrendű hatásával, a forrongó német politikai klímával, az új Maassen-párt jelezte elégedetlenséggel immár konzervatív oldalról is.

„Ha van tehát jelentősége Orbán Viktor makacs ragaszkodásának álláspontjához az EU-val és az Egyesült Államokkal folytatott vitákban és konfliktusokban, az sokszor és inkább propaganda jelentőségű, mint valós (pénzügyi) eredményeket hozó”

A nyugati-európai, amerikai lakosság egyre inkább tudatában van, hogy léteznek más opciók. Vannak más típusú politikusok, lehet más politikát is folytatni. Hogy ez a konkrétumokban mit jelent, azt hamarosan, már öt hónap múlva látni fogjuk az EU-s választásokon. És persze ősszel, az amerikai elnökválasztás során.

Az általános felfogással ellentétben azt valljuk, hogy az ember nem intelligenciája, hanem erkölcse révén emelkedett ki az állatvilágból. Ennek bizonyítéka már kézzelfoghatóan látható napjainkban. A mesterséges intelligencia hajtotta egyes alkalmazások olyan megoldásokra is képesek, amelyek bár teljesen racionálisak, etikailag azonban teljességgel elfogadhatatlanok.

„Következésképpen, a hatalom megragadása és megtartása jó célt kell, hogy szolgáljon. Ez a jó cél pedig nem lehet más, mint a politikus gondjaira bízott ország és annak lakosságának a gyarapodása, jóléte, boldogsága”

(Ha ezt a vezérlő elvet elfogadjuk, mint a jó politikus definícióját, akkor Zelenszkij valószínűleg az emberi történelem egyik legrosszabb politikusa, hiszen vezetése alatt országa nagyrészt megsemmisült, lakosságának a fele már külföldre menekült, és területének a jelentős részét már így is feladni kényszerült. A paradoxon itt az, hogy bár mindez erkölcsileg igazolható lehetne, mint az ukrán nép hősies honvédelme, az apró gond azonban ezzel az, hogy ez az ukrán nép nem a saját földjeiért hal meg, hiszen az ukrán állam jelentős része nem ukrán nemzetiségű, így nem is saját érdekeiért harcol.

Ami pedig Orbán Viktor hatalomgyakorlásának mérlegvonását illeti, bár ennek még nyilvánvalóan nem jött el az ideje, mégis feltehetjük a kérdést,

„összességében, tizennégy év Fidesz-kormányzás után vajon a magyar állam erősebb-e, a magyar nemzet jobban él-e, a magyar ember boldogabb-e?”

Jelesül, több gyermek születik-e, mint négy kétharmaddal korábban? Mennyivel nőtt meg a magyar nemzet egészének a megmaradási esélye a Kárpát-medencében hosszú távon?

Ennek az igen nehéz kérdésnek a kielemzése egy másik, jóval hosszabb elemzésnek lehet a tárgya.